Az elmúlt hétvégén egy spartan race versenyen vettünk részt a kedvesemmel Szlovákiában. Ráadásul akkora szerencsénk volt, hogy a mi célba érésünket is megörökítették. itt megnézheted Ezt most nem azért írom, mert melldöngetnék (na jó egy kicsit, bár nem az első volt, sőt trifecta is van). Sokkal inkább az késztetett írásra, hogy valahogy átadjam azt az érzést, ami minden ilyen alkalommal átjár. A szervezés, a rendezők, úgy profik, hogy abszolút jófejek maradnak. A versenyzők, futók biztosan segítenek, ha megsérülsz, ha kicsit elgyengülsz. Az eplényi beasten gyakori látvány volt, hogy ismeretlenek próbálták a begörcsölt izmokat rendbe hozni, kihúzni a sárból a már járni is nehezen tudó társakat, biztatták egy pacsival egymást stb. Ezek a dolgok, higgyétek el, hosszú időre feltöltik az embert, miután kimosta az összes sarat, havat a ruháiból, regenerálódtak az izmai, kipihente magát. Kicsit elgondolkodtam azon, hogy mi kellene ahhoz, hogy azt a feelinget, amit ilyenkor érzek, minél tovább a magaménak tudhassam. Aztán rájöttem, hogy én kellek hozzá.
Kicsit úgy kell ránéznem azokra az emberekre akikkel mint ügyfeleim találkozom, hogy nem azért türelmetlen, agresszív, esetleg nem őszinte velem, mert alapjában ilyen, hanem lehet, hogy éppen most kászálódik ki a sáros hideg, vízzel teli gödörből. Persze, hogy nyújtom a kezem. Hiszen világos, hogy a legtöbb esetben stresszes ennyi pénzről dönteni, tehát kell a segítség.
Lehet, hogy viszi már több órája felfelé a hegyre a homokzsákját, ami akkor is ott lehet, ha nem látom, tehát megvárom míg megszabadul tőle, illetve amennyiben tőlem telik segítek letenni. A gyerek is várja otthon, a főnöke is kínozza, elképzelhető, hogy válófélben van és kell egy lakás, mert tarthatatlan a jelenlegi helyzet. Persze, hogy nyújtom a kezem.
Az a vicc az egészben, hogy amikor eszembe jutott ez a kép, rájöttem, hogy akár az ügyfeleim is éppen egy sáros hideg gödörben lehetnek egy baromi nagy homokzsákkal a vállukon. Tehát kicsit kötelességem könnyíteni a terheiken.
