Mikor Budapestre kerültem (itt maradtam egy Laurie Anderson koncerten, aztán egy barátom albérletében) szinte semmi pénzzel a zsebemben, az is fantasztikus volt, hogy le tudtam tenni a hálózsákomat egy meleg szobában és nem köröztem órákat a Körtéren a villamost keresve. Később természetesen albérletről albérletre vándoroltunk, rengeteg élményt gyűjtve, évekre szóló barátságokkal gazdagodva fedeztük fel a várost. Minden érdekelt, a Fekete Lyukas buliktól, az avantgárd performanszokon át, a jobbnál jobb színházi előadásokon keresztül a csendesülős felolvasóestekig minden. Zsolt barátom, akié az említett albérlet volt, gyakran mutatott számára fontos, jó könyveket, amikről olyan magával ragadóan tudott beszélni, hogy az általa kiszemelt lányok, valahogy mindig nálunk töltöttek egy vagy több estét. Ő mutatta nekem Török Sándor Valaki kopog című könyvét, amit nem tudtam letenni. ( Ha szeretnél utánanézni ki ő és milyen művek fűződnek a nevéhez, itt megteheted)

A könyv, úgy írja le a 12 albérleti szobát, ahol akkor ő is megfordult, hogy a szemszögéből remek, pontos képet kaphatunk az akkori Budapestről, az itt élő emberekről, szerelmeikről, vágyaikról, ünnepeikről, hétköznapjaikról. Ültem a kis bérelt szobámban és el voltam ragadtatva, mikor olvastam. Rengeteg párhuzamot találtam az ő akkori és az én jóval későbbi szobáim között. Talán a mostani albérletezőkkel sincs ez másképpen.

Ja igen, azért került szóba, mert tegnap belefutottam a Bimbó út 5-ös szám alatti házra kifüggesztett emléktáblájába, miszerint 81 éves koráig itt élt. Tehát Buda lett a végállomás és ahogy én gondolom szerethetett itt élni.